Nos. Talán kezdjük azzal, hogy reggel, délelőtt, sőt, még a koncert előtt fél órával se volt 30y hangulatom. Van, mikor nincs. Sokszor van. De azért nem ártott volna. Valahogy fájdalmas volt megérkezni a pecsához, ne kérdezzétek, miért. Aztán kezdett jó lenni a hangulat, elkezdődtek az oltások, és mindenkinek, de tényleg mindenkinek a szemében ott volt a várakozás. Ebből két szempár biztosra veszem, hogy nem a zenekarért… Na de mikor már jó sok cigit elszívtunk, jó kevés bort megittak, bementünk. Személy szerint engem egy helyen motoztak meg a háromból, míg a “társaim egyikét” mindenhol, jó alaposan. Hát igen, az ártatlanság… Nos, amint beléptünk, hát én személy szerint meglepódtem, mert nem voltunk sokan. Igaz, max fél8 lehetett, a koncert [természetesen előzenekarral jöttek, tehát a Cum-show] 8kor kezdődött. Addig békésen elüldögéltünk, eldumáltuk az időt. Kezdett sokasodni a nép, tehát mikor a román együttes fellépett a színpadra, jobbnak láttuk helyet keríteni. Találtunk is egy akkor még egész jónak tűnőt. Színpadhoz közel, de nem túlságosan… Tehát mindentől messze, a szívhez közel. No, a harmadik szám után kezdtük unni a hangicsálást, ami azért nem volt annyira rossz. Kimentünk kicsit levegőzni, és sikerült beégetnem magam azzal, hogy egy csajhoz odamentem SziaTeVagyPemi? felkiáltással. Jól van na, hasonlított rá.
Aztán szép lassan egyre többen lettünk, visszatértünk a többiekhez, akik kevesebben lettek. Kicsit sokat kellett még várni, olyan 5 percre saccolom, dehát könyörgöm, akkor már… És akkor ott mögöttünk az affig se túl nyugodt társaság elkezdett ideoda csámborogni, amit nem csodálok… Na mindegy, Sellyei beállt hogy majd megvéd minket. Ezen jóízűt kacagtunk.
Elkezdődött. Végre ott voltak a színpadon és már nem tudom melyik számmal, ja de tudom, a Hajóra szállt-tal. Nem ismertem. Még mindig nem ismerem. De hangulat az volt.
Majd jöttek sorba a számok, jöttek sorba nekem az emberek. Azért azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen koncerten majd ennyire pogózni kell. Na azért ne úgy tessék elképzelni, hogy mindenki borult. Csak akinek sikerült arra álni, amerre nekünk.
A Respekt, az egyik kedvenc közben valahogy túlugráltuk magunkat Évivel és bekerültünk a központi lökdösődésbe. Miután onnan kiverekedtük magunkat, ha jól emlékszem, jött a Mentés Másként. Vagy előtte volt? Franc se tudja. A lényeg, hogy Sellyei felsóhajtott, mikor belekezdtek: hu, ez milyen jó végre egy lassú szám… Aha! Persze. Hát… Nem az.
Volt pár új szám, mint pl a Kutyák és emberek, meg a Fecske, amit egyszer hallottam, de olyan jó kis szövege van, hogy simán tudtuk skandálni. És persze az ismertek, a Defender, az Egy perccel tovább, az Ül és vár.
Na igen, az Ül és vár. Az sokat jelent nekem. Az, amit közben láttam meg még többet. Ez van.
Persze vissza kellett jönniük utána, nem mehettek csak úgy el. Visszajöttek, és… Elkezdték azt a számot, amit annyira, de annyira szeretek. Mi az, hogy boldog? Telitorokból üvöltöttük, ugráltunk, minden bajunk volt. De megérte. Az volt a legjobb. Nekem. A legesleg. A mindennél jobb.
Végül még rikoltoztunk ilyeneket, hogy Sötét van. Kétség kívül sötét volt. Elénekelték, lementek, világos lett. Utána ivás, röhögés, fekvő aztán usgyi haza.
Eszetlen volt. Minden értelemben.
Lucának meg… Mit mondhatnék? Kb semmit. Úgyis tudja. Ha meg nem, akkor jó.
Te meg… Jó lett volna.
[Hát na vajon?]
