Vonaton
Érdekesen indult. Reggel felkelve és a hűvös teraszra kilépve megcsapott a természet valódi, vidám komorsága. Elsőre a The Mist című Stephen King filmadaptáció jutott eszembe. Gyönyörű, amint a hajnali pára olyan sűrű ködöt alkot, hogy a fák levelei sejtelmesen elvesznek benne. A táj különös szépsége megszilárdítja az emberben a természet szeretetét.
A reggeli kakaónál is különösebb. Fájdalmas, kellemes, friss és félelmetes. Lehetetlen kiismerni.
Gyors öltözés, majd indulás a révhez. Ahhoz a kis hajóhoz, mely immáron közel 15 éve szállít egyik hazámtól a másikhoz. A vad természetből a vad városba. Mindkettőhöz lehetőségem van tartozni, és ezt ki is használom. Jó érzés.
A Dunához érkezve, amely az egész ország egyik büszkesége, meg kellett állnom. Késésben voltam, de egy ilyen gyönyörű látványt bűn megtagadni. A part elvész a ködben, amely sűrű és tejfehér. Nem látni, hol kezdődik a víz és hol ér véget a szárazföld. Kegyetlen, csodálatos. , Van, aki minden nap ezt látja. Talán neki ez a természetes. De nekem, nekünk, a városi szmoghoz szokott lényeknek egészen földöntúli látvány. Nem mondanám, hogy romantikus, bár az is lehetne. Ebben van valami fojtott harag, egyfajta büszkeség és rémisztő csalogatás. Alattomosan csábít szépségével. „Lépj be!” mondja, hívogat. De átver. Már benne vagy.
Fellépni a több évtizede rozsdásodó csónakra, kifizetni az átviteli díjat, kicsit kizökkenti az embert. Aztán kitekintve az ablakon és rádöbbenve, hogy egy hatalmas folyó közepén haladsz, visszatér az érzés.
Végig a jól ismert úton. Béke út. Elkalandoznak a gondolatok. Ez egy köztes állapot. Már lakott környezet, mégis vad táj. Vadnak született, de fogságba került.
Az első MÁV felirat látványa fájdalmat és megnyugvást okoz. Öröm és bánat. A gondolatokat gondok váltják fel.
Most a vonaton ülök, tartok a városba. Mellettem egy zeneszerző-féle ember, kezében pár A3-as lap- Rápillantok. Kották.
Egyre többen jönnek. A Dunakeszii gyerekcsoport tart a szitibe. Nyilván megnézik az állatkertet. A mű vadont. Lesz, akinek tetszik. Mások majd átérzik a különbséget. A nyugalom hiányát.
Még az Alsógödi állomás egyik padján láttam egy feliratot. Bele volt vésve. Már belém is beépült. Megfogott.
„Lehajtom fáradt fejem a padon, úgy érzem: felszív a hűs vadon.
S oly furcsa látnom a friss havon át, amerről jöttem, a lábaim nyomát.”
Budapest, Nyugati pályaudvar.
VÉGRE.
A történet érdekessége, hogy felszállva a vonatra elkezdtem írni. Rögtön, az idézet miatt. Mikor leírtam a záró idézőjelet, kitekintettem. A nyugatiban voltunk. Az E betű utáni pont bevésésével lefékezett a vonat.
