Itt a tavasz.
Szeretem a tavaszt. A fák szebbnél szebb színekben, a természet éledezik, tombolnak az érzelmek. Megállíthatatlanul örvénylenek ide-oda. Követni még megpróbálni se érdemes. Rohangálnak, mint a most szabadult rabok, mint az őrültek, ha kaptak valami szépet. Valami nagyot. Szabadságot. A tavaszt.
Bár lenne értelme ennek a száguldásnak. Ennek az egész töprengésnek meg a döntéseknek. A döntéseket meghozzuk, aztán megbánjuk őket. Természetesen lehetséges, hogy ha nem így döntünk, akkor is megbánjuk. Tehát felesleges megbánnunk. Nem tudhatjuk, mi lett volna, ha…
Mindegy, mi lett volna, ha. Részletkérdés.
Az egyik pillanatban épp megbánok, a másikban pangok, a harmadikban leszokok, aztán futok, aztán törökzúzok, aztán elesem, aztán átültetem a növényem, aztán megverem apám harmincháromban, aztán szövegetjavítok, aztán elhagyok dolgokat, aztán leülök, és ezt írom. Ez után majd eszem, leszokok, pangok, törökzúzok, elesek, meglocsolom az átültetett növényemet és így tovább.
Egy mókuskerék, ez az egész. Az enyém lila. És olyan, ami nem visz tovább. Kíméletlenül tepernem kell benne, hogy eljussak valameddig. És ebbe kezdek belefáradni.
Megint felesleges gondolatok, felesleges szavak, felesleges érzések. A tavasz miatt. Utálom a tavaszt.
[Te Quiero Puta! - Rammstein]
